Amikor délután lassan autóztam lehúzott ablakkal a pesti felső rakparton, ahol egyébként reggelente gyakran futok, csak bambultam a tájat, az embereket. Annyira más volt minden, mintha reggelenként egy teljesen más világ lenne, valahogy reggelenként úgy érzem, hogy az az enyém. A járda, a korlát, a szemeteskukák, a padok, minden, amin és ami mellett elfutok. Reggelenként úgy érzem, hogy az az én utam, futnak vagy sétáltatnak ott kutyát mások is, de az akkor is az enyém, az én futópályám, és ők csak ideiglenesen használják.
Olyan ez, mint amikor az ember hazafelé sétál munkából, találkozik ugyan emberekkel, de akkor is meg van az az érzése, hogy az az ő útja, az ő jól bejáratott hazafelé útja, nem másé, és meg sem fordul a fejében, hogy lehet, hogy más is pont ugyan így érez, hogy az az ő útja és nem az enyém, én csak éppen arra jártam.
És délután ez teljesen más volt. Mások voltak a fények, mások voltak az illatok. Más emberek voltak ott. Idegen volt. Mintha sohasem jártam volna ott azelőtt.
De nem baj, mert tudom, hogy holnap reggel ismét az enyém lesz és senki másé!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése