Igen, bizony ezen is túl vagyok! Ha valaki nekem fél évvel ezelőtt azt mondja, hogy ma teljesítem életem első futóversenyét, valószínűleg, kinevettem volna. Aztán a sors úgy alakította az életemet, hogy mégis.
A tegnapi lánybúcsún, igyekeztem szolidan mulatozni, tudván, h ma nem lehetek fáradt és fejfájós, így néhány rozéfröccs és egy jó kis buli után éjfél után nem sokkal már itthon is voltam.
Reggel időben kint akartam lenni a verseny helyszínén, hogy még legyen bőven időm a rajtszám átvételére és a bemelegítésre is. Úgy izgultam, mint anno egy-egy főiskolai vizsga előtt. Egész reggel alig szóltam pár szót, fájt a gyomrom, a kocsiból kiszállva szegény férjem pedig csak loholt utánam a cuccokkal, én pedig ezerrel vágtáztam a versenyirodához, hogy minél hamarabb megkapjam az induláshoz szükséges kis pakkomat. Egyébként ezúton is köszönöm neki a támogatást és, hogy ott volt velem, nagyon sokat jelentett! Miután feltettük a pólómra a rajtszámot, akkor realizáltam, hogy anyukám és a húgom születési dátuma van rajta! 5884, egy kicsit úgy éreztem, hogy ők is velem futnak :) Aztán bőven jutott idő a bemelegítésre, bambulásra. Az ember ilyenkor nézegeti a futótársait, megpróbálja felmérni az esélyeit. Szédületes, hogy milyen válogatott banda jött össze! Azt gondoltam eddig, hogy a szigeti futóktól nincs vegyesebb társaság. De van! Sokakról sütött, hogy ez biztosan nem az első versenyük már és az 5km-t a kisujjukból fogják kirázni. Voltak gyerekek, akik biztos vagyok benne, hogy még 10 évesek is alig lehettek, anyukák babakocsikkal, mozgássérültek, némák, túlsúlyosak, abszolút amatőrök amerikai tornacipőben és még napestig sorolhatnám miféle népség. De pont ez volt benne a szép! Öröm volt rájuk nézni!
Elhatároztam, hogy nem fogom elkövetni azt a hibát, amit egyébként szerintem sokan elkövetnek, hogy az elején túlhajtom magam és a végére nem marad erőm, hanem szépen beosztom, még ha ennek az is az ára, hogy az elején majd sokan lehagynak. Nem kevés ember futott el mellettem, és csak abban reménykedtem, ami egyébként a verseny előtt a legnagyobb parám volt, hogy csak nehogy utolsónak, a tömeg végén kullogva érjek be a célba. Ez a félelmem akkor szállt el, amikor a Széchenyi fürdő előtt lévő forduló után láttam az embertömeget, és megállapítottam, hogy biztosan a mezőny első felével futok, úgyhogy innen már nagy baj nem lehet. Nagyjából ilyenkor - valószínűleg azért, mert megnyugodtam egy kicsit - realiztálam, hogy nem szól a zene a fülemben, és ki tudja, hogy mióta futok már így és én észre sem vettem, annyira át voltam szellemülve és csak koncentráltam. Koncentráltam arra, hogy ne fussak túl gyorsan, de ne is túl lassan, figyeljek a légzésemre, nehogy elkezdjen szúrni az oldalam, de legfőképp arra koncentráltam, hogy kinézzek magamnak valakit, aki nagyjából az én tempómban vagy annál egy picit jobban fut, aki a támaszom lehet, hogy ne lassuljak le nagyon. Egyszer csak észrevettem egy nem kis darab lányt, aki szépen lassan, de mégis elfutott mellettem. Testalkatához képest, és ezt most nem bántásból írom, tényleg jó tempót diktált és arra gondoltam, hogy ha ő bírja, akkor bizony nekem is bírnom kell, úgyhogy ő volt az én húzóerőm... egy darabig, mert a frissítő állomásnál kiállt cipőt kötni és többet már nem számíthattam rá. A verseny közben, csak azért, hogy nehogy már unalmas legyen, az eső is elkezdett esni, ami egyébként még jól is esett, bár utána nem volt valami kellemes a vizes pólóban futni. Időközben a telefonomról is eltűnt a km számláló, ami némi segítség volt addig, hogy mennyi van még hátra és hogy hogyan kell beosztani még a maradék távra az erőmet. De sebaj, tudtam, hogy melyik kanyar az, ahol már nagy baj nem lehet, mert ez a célba vezető utolsó szakasz. És igen, MEGCSINÁLTAM! Lefutottam és ismét megdöntöttem a saját egyéni csúcsomat 5km-en.
Elhatároztam, hogy nem fogom elkövetni azt a hibát, amit egyébként szerintem sokan elkövetnek, hogy az elején túlhajtom magam és a végére nem marad erőm, hanem szépen beosztom, még ha ennek az is az ára, hogy az elején majd sokan lehagynak. Nem kevés ember futott el mellettem, és csak abban reménykedtem, ami egyébként a verseny előtt a legnagyobb parám volt, hogy csak nehogy utolsónak, a tömeg végén kullogva érjek be a célba. Ez a félelmem akkor szállt el, amikor a Széchenyi fürdő előtt lévő forduló után láttam az embertömeget, és megállapítottam, hogy biztosan a mezőny első felével futok, úgyhogy innen már nagy baj nem lehet. Nagyjából ilyenkor - valószínűleg azért, mert megnyugodtam egy kicsit - realiztálam, hogy nem szól a zene a fülemben, és ki tudja, hogy mióta futok már így és én észre sem vettem, annyira át voltam szellemülve és csak koncentráltam. Koncentráltam arra, hogy ne fussak túl gyorsan, de ne is túl lassan, figyeljek a légzésemre, nehogy elkezdjen szúrni az oldalam, de legfőképp arra koncentráltam, hogy kinézzek magamnak valakit, aki nagyjából az én tempómban vagy annál egy picit jobban fut, aki a támaszom lehet, hogy ne lassuljak le nagyon. Egyszer csak észrevettem egy nem kis darab lányt, aki szépen lassan, de mégis elfutott mellettem. Testalkatához képest, és ezt most nem bántásból írom, tényleg jó tempót diktált és arra gondoltam, hogy ha ő bírja, akkor bizony nekem is bírnom kell, úgyhogy ő volt az én húzóerőm... egy darabig, mert a frissítő állomásnál kiállt cipőt kötni és többet már nem számíthattam rá. A verseny közben, csak azért, hogy nehogy már unalmas legyen, az eső is elkezdett esni, ami egyébként még jól is esett, bár utána nem volt valami kellemes a vizes pólóban futni. Időközben a telefonomról is eltűnt a km számláló, ami némi segítség volt addig, hogy mennyi van még hátra és hogy hogyan kell beosztani még a maradék távra az erőmet. De sebaj, tudtam, hogy melyik kanyar az, ahol már nagy baj nem lehet, mert ez a célba vezető utolsó szakasz. És igen, MEGCSINÁLTAM! Lefutottam és ismét megdöntöttem a saját egyéni csúcsomat 5km-en.
Őszinte leszek, a célba beérvén még könnybe lábadt a szemem a boldogságtól! Büszke voltam és alig akartam elhinni, hogy megcsináltam!
Átvettem a vizet és a kis szatyrot, amit adtak a beérkezőknek, ittam pár kortyot, nyújtottam egy kicsit és mivel a mai penzum 7km volt, így a párom elvitte a kocsihoz a csomagokat, én pedig lekocogtam még a maradék 2 km-t. :) Szuper volt! Mindenkinek csak ajánlani tudom!
És ez bizony nem is a valós időm, mert a célba érkezés után még eltelt némi idő, mire le tudtam állítani az órát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése