10km, avagy a futás tényleg fejben dől el

Mivel a hétvégén esküvőre megyünk, így úgy gondoltam, hogy nem kellene szombat reggel futni a 10km-t, mert estére nem fogják bírni a lábaim a táncot, de vasárnapra sem kellene hagyni, mert ki tudja meddig mulatunk és akkor bizony vasárnap este inkább az ágyat fogom kívánni, nem pedig a futást. Úgy döntöttem tehát, hogy felcserélem a hétvégi két edzést, és lefutom a hosszút péntek délután. 

Sokszor eszembe jutott napközben, hogy hogyan is fogom tudni lefutni ezt a nem kevés km-t, fogják-e bírni a lábaim, fogja-e bírni a tüdőm, mi lehet esetleg az, ami miatt nem fogom majd bírni. Izgultam és egy kicsit ideges is voltam, de ezzel együtt pedig nagyon vártam a kihívást, hogy ismét le tudom-e győzni saját magam, meddig tudom feszíteni a saját határaimat, túl tudok-e lépni a vélt vagy valós korlátaimon.

Amikor sétáltam ki a szigetre, próbáltam nyugtatni magam, hogy nem lesz semmi baj, meg tudom csinálni, 2km plusz a múlt hetihez képest, az már semmi, a múltkor is bírtam volna még futni. Aztán egyik pillanatról a másikra, valami hihetetlen nyugalom szállt meg és onnantól kezdve biztos voltam benne, hogy semmi nem akadályozhat meg abban, hogy megállás nélkül teljesítsem a távot. Egyszerűen az én kis agyam beállította magát, hogy ezt márpedig megcsináljuk, történjen bármi! Olyan megnyugtató volt ez a magabiztosság, amit tudtam, hogy senki nem vehet el tőlem, mint ahogy a sikert sem, amit majd a 10km vége jelent.

A hídon már nagyon fújt a szél és fáztam, alig vártam, hogy elkezdjek futni és egy kicsit kimelegedjek. Az első pár száz méter mindig lassan és nehezen megy, amíg a lábaim is bemelegednek, annak ellenére, hogy a futás előtti alapos bemelegítésre mindig nagy figyelmet fordítok. Ez alkalommal ez legalább az első km-ig tartott és egy kicsit el is voltam keseredve, hogy ha így kell végigfutnom az egészet, akkor ez a mai nem lesz egy örömfutás. Szerencsére a 2. km környékén már minden ment a régi kerékvágás szerint. Nem akartam már az elején nagyobb tempóra kapcsolni, mert féltem, hogy akkor nem fogom bírni a végét és csak szenvedés lesz az utolsó pár km. Az edzésterv is könnyű, jóleső futást írt elő, hát én ehhez tartottam magam és a távolsággal, nem pedig az idővel versenyeztem. 

Amikor lefutottam az első kört és az indulási ponthoz értem, furcsa volt, hogy nem állhatok meg, hanem ugyan azon az úton kell tovább futnom, ahol elkezdtem, pedig már lefutottam több mint 5km-t. Ez az "újrakezdés" viszont határozottan jobban esett, mint amikor elindultam. Elégedett voltam magammal, hogy nem érzem a fáradtságot, nem okoz már gondot egy szigetkör lefutása. Mentem hát tovább. A 7. km környékén néztem rá a telefonomra, hogy hol tarthatok már. Csak 3 van hátra. Elkezdtem mosolyogni és egy elmondhatatlan boldogság lett rajtam úrrá. Tudtam, hogy innen már semmi sem állíthat meg, nincs az az isten, hogy én innen akár fél lábon ugrálva is, ne teljesítsem a távot. Ekkortájt értem a Margit-híd lábánál lévő kis lejtőhöz, ami ugyan csak 15-20 lépés, de mégis akkora erőt és lökést adott, hogy úgy éreztem szuper erőm van és csak suhantam :). Az állatkertnél elővettem a telefonom az övtáskából és néztem, ahogy fogynak a méterek, és egyszer csak vége lett. 

Először fel sem fogtam igazán, nem gondolkodtam azon, hogy igen én ezt valóban megcsináltam, csak szerettem volna megörökíteni a pillanatot, csinálni egy célfotót. Nem vagyok egy "selfi"-zős valaki, de arra a pillanatra szerettem volna évek múlva is emlékezni. Így aztán, ugyan sokadik próbálkozásra, de sikerült egy valamennyire vállalható képet csinálni magamról. 

Nyújtottam egyet, aztán elindultam haza. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy mit is tettem. És azon gondolkodtam, hogy a futás tényleg fejben dől el, egy hosszú táv lefutása legalább is biztosan. Először az embernek fejben kell keményen elhatároznia, hogy igen is végrehajtja a kitűzött célt és őt ebben bizony semmi nem akadályozhatja meg. Ha ez megvan, onnantól már nagy baj nem lehet és biztos a siker!

Nekem is voltak futás közben rossz pillanataim, itt-ott szúrt a lábam, fájt a bokám, a csípőm, szúrt egy picit az oldalam, de ezek mind csak gyenge kifogások arra, hogy miért ne teljesítsük a távot és egyébként is hamar elmúlnak. Ilyenkor kell leginkább látni a célt magunk előtt, erősnek lenni és nem hagyni magunkat legyőzni, mert minket senki sem győzhet le! Mert engem senki sem győzhet le!