A hosszú hétvégét a szüleimnél töltöttük vidéken. Ilyenkor előfordul, hogy kimegyünk Mádra, ahol a húgoméknak van szőlőjük segíteni nekik.
Kössük össze a kellemest a hasznossal és persze mert keressem a kihívásokat, gondoltam egy nagyon és hegyi (dombi) futást terveztem, a lényeg, hogy nem a jól megszokott sík terepen, hogy a rekortánról már ne is beszéljek!
Az Endomondóval megterveztem előre az utat és napokig próbáltam ráhangolódni, hogy vajon tényleg kell-e ez nekem, meg fogom-e tudni csinálni vagy kudarcot vallok.
Mivel előző héten fájdogált a lábam, így arra gondoltam, hogy a hét közbeni rövid és lépcsős edzést összekapcsolom egy hosszú,dombokkal/helyekkel megsépkelt futással. A terv alapján a 6.km-nél volt egy menekülő utam is, ahol jelentősen lerövidíthettem volna a távot, mert ugye előre nem tudhattam, hogy hogyan fogom bírni majd a szintkülönbségeket. Úgy voltam vele, hogy elkezdem, aztán meglátjuk meddig bírom. 10km önmagában sem kevés, de az emelkedőkkel megtűzdelve, ki tudja mikor és hol fog majd ki rajtam. Ez azért is volt jó, mert így legalább nem volt bennem egy nyomás, hogy Úristen, még ennyi meg ennyi van hátra, hanem tudtam, hogy futok ameddig jólesik.
Mivel előző héten fájdogált a lábam, így arra gondoltam, hogy a hét közbeni rövid és lépcsős edzést összekapcsolom egy hosszú,dombokkal/helyekkel megsépkelt futással. A terv alapján a 6.km-nél volt egy menekülő utam is, ahol jelentősen lerövidíthettem volna a távot, mert ugye előre nem tudhattam, hogy hogyan fogom bírni majd a szintkülönbségeket. Úgy voltam vele, hogy elkezdem, aztán meglátjuk meddig bírom. 10km önmagában sem kevés, de az emelkedőkkel megtűzdelve, ki tudja mikor és hol fog majd ki rajtam. Ez azért is volt jó, mert így legalább nem volt bennem egy nyomás, hogy Úristen, még ennyi meg ennyi van hátra, hanem tudtam, hogy futok ameddig jólesik.
Az első 3 km nem volt vészes, egyenes út, talán még egy kicsit lejtős is. A Mád határa előtti 1 km-en egy sunyi kis emelkedő várt. Messziről nem nézett kis olyan vészesnek, de a távolság miatt a végére már bizony szaporább volt a légzésem és a lépéseim is megrövidültek. Csak a táblára koncentráltam, ahol tudtam, hogy majd el kell fordulom és ott ismét egyenes út vár rám.
Olvastam egyébként, hogy a hosszú távú futásnál segíthet, ha nem a végére koncentrálsz és nem arra, hogy mennyi van még hátra, hanem kisebb, előre belátható szakaszokat tűzöl ki magad elé célul. Egyrészt ezek jóval rövidebbek, és a sikerélmény is meg van, amikor teljesítesz egy szakaszt.
Az egyenes út után ismét jött egy kis emelkedő, de jóval rövidebb szakaszon, mint az előző. Ilyenkor jöttek ám azok a csúnya gondolatok, amik szerintem minden futót hatalmukba kerítenek időnként, hogy "miért csinálod ezt, minek ez neked, hagyd az egészet a csudába, nem éri meg a szenvedés...", de tudtam, hogy percek kérdése, elmúlik, és akkor majd helyre áll a világ rendje. Az 5. km környékén aztán jött egy kis lejtő, ami nagyon-nagyon kellett, egyrészt mert kifáradtam az emelkedőn, másrészt meg borzasztóan meleg volt és ez sokkal jobban kivette az erőmet.
Ezen a nyáron nem volt még ennyire meleg és soha nem futottam még olyan terepen, ahol egy négyzetméternyi árnyék sincsen és konstans éri a fejed már reggel 8-kor a 28 fokos szikrázó napsütés. Ebből is tanultam és most már belátom, hogy ilyenkor bizony kell az a vékony fehér baseball sapka.
Olvastam egyébként, hogy a hosszú távú futásnál segíthet, ha nem a végére koncentrálsz és nem arra, hogy mennyi van még hátra, hanem kisebb, előre belátható szakaszokat tűzöl ki magad elé célul. Egyrészt ezek jóval rövidebbek, és a sikerélmény is meg van, amikor teljesítesz egy szakaszt.
Az egyenes út után ismét jött egy kis emelkedő, de jóval rövidebb szakaszon, mint az előző. Ilyenkor jöttek ám azok a csúnya gondolatok, amik szerintem minden futót hatalmukba kerítenek időnként, hogy "miért csinálod ezt, minek ez neked, hagyd az egészet a csudába, nem éri meg a szenvedés...", de tudtam, hogy percek kérdése, elmúlik, és akkor majd helyre áll a világ rendje. Az 5. km környékén aztán jött egy kis lejtő, ami nagyon-nagyon kellett, egyrészt mert kifáradtam az emelkedőn, másrészt meg borzasztóan meleg volt és ez sokkal jobban kivette az erőmet.
Ezen a nyáron nem volt még ennyire meleg és soha nem futottam még olyan terepen, ahol egy négyzetméternyi árnyék sincsen és konstans éri a fejed már reggel 8-kor a 28 fokos szikrázó napsütés. Ebből is tanultam és most már belátom, hogy ilyenkor bizony kell az a vékony fehér baseball sapka.
A viszonylag hosszú (már amennyire 1km hosszúnak tekinthető) lejtő borzasztóan jól esett. Tudtam én, hogy ennek meg lesz a böjtje, de akkor csak arra tudtam gondolni, hogy akkor ott az nekem nagyon jó, és más nem számított. Éles kanyar és elém tárult az igazi kihívás. Már az elején tudtam, hogy nem fogok tudni felfutni a tetejéig, de elindulok, aztán legfeljebb az utolsó pár száz métert lesétálom, de nem állok meg! Így is lett.
Ennek ellenére mikor felértem, jó néhány percig nem is azzal foglalkoztam, hogy akkor én ezt most megcsináltam és innentől már csak jobb lehet, mert a hegy tetején voltam, hanem próbáltam kitalálni, hogy akkor most merre tovább, mert 3 felé ágazott az út.
Lusta voltam megnézni, hogy merre kellene mennem, így emlékezetből választottam egy utat és elindultam lefelé.
Új szakasz kezdődött. Tudtam, hogy innen már semmi nem állhat az utamba és meg fogom csinálni, elérem a célt, amit kitűztem magam elé. Az óra még 2km-t mutatott a célig. Ekkor végre átléptem azt a várva várt endorfin küszöböt, ami után mindig, ahogy most is, olyan boldogság lesz úrrá rajtam. Örülök magamnak, örülök, a fáradtságnak, örülök a tikkasztó hőségnek, örülök a korlátaimnak és a félelmeimnek, amiket ismét legyőztem. Ez az a pont, ami miatt megéri csinálni az egészet, ami miatt megéri küzdeni, ami miatt megéri hajnalonként felkelni, ami miatt még egy kis lábfájás sem kár.
Addig megtett 8km ide vagy oda, tempós futásba kezdtem és az utolsó 2 km már úgy ment el, hogy észre sem vettem.
Új szakasz kezdődött. Tudtam, hogy innen már semmi nem állhat az utamba és meg fogom csinálni, elérem a célt, amit kitűztem magam elé. Az óra még 2km-t mutatott a célig. Ekkor végre átléptem azt a várva várt endorfin küszöböt, ami után mindig, ahogy most is, olyan boldogság lesz úrrá rajtam. Örülök magamnak, örülök, a fáradtságnak, örülök a tikkasztó hőségnek, örülök a korlátaimnak és a félelmeimnek, amiket ismét legyőztem. Ez az a pont, ami miatt megéri csinálni az egészet, ami miatt megéri küzdeni, ami miatt megéri hajnalonként felkelni, ami miatt még egy kis lábfájás sem kár.
Addig megtett 8km ide vagy oda, tempós futásba kezdtem és az utolsó 2 km már úgy ment el, hogy észre sem vettem.
Ismét megcsináltam, ismét megérte és tudom, hogy legközelebb is ugyan így fogom majd érezni.
Nem volt könnyű, de minden perce MEGÉRTE! Aki nem hiszi próbálja ki és majd meglátja, hogy milyen fantasztikus érzés!
Jól kigondoltam, hogy majd lefotózom, hogy milyen utakon járok, de nyilván elfelejtettem. Itt van azért néhány fotó a környékről és az én meghódított "hegyemről":
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése