Kényszerpihenő

Sajnos pihenni kényszerülök, egy pár hétre legalább is biztos. Mivel a futások után most már egyre lassabban regenerálódik a lábam, így elmentem egy futóboltba, ahol megnézték kamerával a futótechnikámat illetve azt, hogy milyen a talajfogásom futás közben. 

Eléggé meglepett az eredmény, mert egyébként nem vagyok csámpás, de futáskor a bokám nagyon befelé dől. A láb normál állásától egy 5-10 fokos eltérés még beleférne, én nyilván nem értem be ennyivel, nekem 21,5 fokos. Meg is beszéltük az eladóval, hogy jó a cipőm, csak épp nem az én lábamra való. Nekem olyan stabil cipő kell, ami fogja a bokámat és nem engedi a talajfogásnál befelé fordulni. 

Az a sejtésem, hogy valószínűleg ezért is fájhat a lában (bár akkor azt nem értem, hogy miért nem fáj mindkét lábam), ezért kértem időpontot a Sport kórházba, hogy nézze meg egy hozzáértő doki mi okozhatja a bajt. 26-án megyek.

Addig úgy döntöttem szüneteltetem a futást, nem szeretnék nagyobb bajt csinálni, attól ami már így is van, hisz én sem vagyok a saját magam ellensége, de addig is visszatérek a régi, jól bevált mozgásformákhoz.

Szeretném megtalálni majd a módját annak, hogy hogyan folytathatnám minél hamarabb a futást úgy, hogy gondtalanul élvezni tudjam minden egyes méterét. Most szomorú vagyok, és már a gondolattól vérzik a szívem, hogy nem futhatok egy darabig. :(

K&H mozdulj! Félmaraton váltó

Az edzésterv pont úgy jött ki, hogy ma 7km-t kell futnom, ami pont annyi amennyi a váltó rám eső része. Reggel azért biztos ami biztos, egy Voltarennel indítottam, nehogy baj legyen futás közben.

Gyönyörű idő volt egész nap, száz ágra sütött a nap, ami egyrészt szuper, másrészt viszont nem segítette a futást. Sokkal jobban izgultam most, mint az előző versenyen, de ez inkább a lábamnak tudható be, aggódtam, hogy hogy fogom majd bírni. Nem akartam csalódást okozni sem a csapattagoknak, sem pedig saját magamnak, azzal, hogy nem tudom befejezni a versenyt. 

Rögtön az elején találtam egy nőt, aki néhány méterrel előttem futott, nagyjából az én tempómban illetve annál egy picit talán gyorsabban. Elhatároztam, hogy ő lesz az én húzóerőm a versenyen, tőle nem szabad nagyon leszakadnom, mert ha tartom a tempóját, akkor egész jó idővel érhetek célba. A 3. km-ig sikerült is vele együtt haladnom, de a 3. km-nél lévő frissítő pontnál elvesztettem, mert én megálltam illetve lelassítottam, hogy igyak egy kis vizet, mert őrületesen meleg volt és nagyon ki volt száradva a szám. Ez adott egy kis erőt a következő km-re, de az 5. km nagyon lassan telt. Itt is volt egy frissítő pont, ahol szintén innom kellet, tudtam, hogy ez majd segít, legalább is egy rövid időre biztosan. A 6. km viszonylag gyorsan elment, de az utolsón, már olyan érzésem volt, mintha ólomlábakon futnék. Mikor megláttam a váltótársamat a célban, óriási megkönnyebbülés volt. Nagyon ki voltam merülve és a lábam sem bírta volna már sokáig. 

Ahhoz képest, hogy egy hete sokkal zordabb körülmények között futottam le 10km-t Mádon, úgy éreztem az gyaloggalopp volt ehhez képest. 

De így utólag már mit sem számít az a sok holtpont, amin át kellett lépnem. Boldog vagyok, mert küzdöttem, olykor összeszorított foggal, megcsináltam és ezt a boldog és elégedett érzést senki nem veheti el tőlem! Örülök annak is, hogy egy ilyen szuper csapatban futhattam és ezúton is köszönöm a fiúknak, hogy vállalták velem a megmérettetést, óriási teljesítmény nyújtottak!

818-ból 328-ikok lettünk:

Gyorsulok!

Pénteken szegődött mellém egy futótárs, aki egyébént a vasárnapi félmaraton váltónk egyik tagja is. Annak ellenére, hogy fájdogált a lábam, sikerült végre elérnem, hogy mindegyik km-em 7perc/km alatt legyen és nem is kevéssel! Gyorsulok!

Pénteken egész nap kirándultunk, estére már nagyon fájt a sípcsontom, nem is voltam benne biztos, hogy vasárnap rajthoz tudok majd állni. Ma már sokkal kevésbé fáj, úgyhogy reméljük nem lesz gond a holnapi versenyen!

6km és amiért érdemes kora reggelenként felkelni

A felkeléssel nem volt probléma, de mikor kikeltem az ágyból éreztem, hogy a lában nagyon tiltakozott, hogy most neki nem biztos, hogy nagyon jól esne a futás, de a terv az terv, szóval már öltöztem is.
Valahogy nem éreztem azt, hogy nekem ez most olyan jól megy, az elején borzasztóan fájt a sípcsontom is, de bíztam benne, hogy elmúlik. Egy kicsit jobb lett a végére, de el nem múlt. Úgy voltam velem, hogy nem nézem az időt, a lényeg, hogy a táv legyen meg. Mikor hazaértem, csak megnéztem kíváncsiságból, hogy mennyire futottam rossz időt és láss csodát, eddigi legjobb 6km-et futottam.

Csináltam pár képet, hogy lássátok, milyen az a látvány ami miatt érdemes felkelni egy reggeli Duna-parti futásra:

 

Meghódítottam a hegyet, avagy 10km a mádi szőlő-hegyen

A hosszú hétvégét a szüleimnél töltöttük vidéken. Ilyenkor előfordul, hogy kimegyünk Mádra, ahol a húgoméknak van szőlőjük segíteni nekik. 

Kössük össze a kellemest a hasznossal és persze mert keressem a kihívásokat, gondoltam egy nagyon és hegyi (dombi) futást terveztem, a lényeg, hogy nem a jól megszokott sík terepen, hogy a rekortánról már ne is beszéljek!

Az Endomondóval megterveztem előre az utat és napokig próbáltam ráhangolódni, hogy vajon tényleg kell-e ez nekem, meg fogom-e tudni csinálni vagy kudarcot vallok.

Mivel előző héten fájdogált a lábam, így arra gondoltam, hogy a hét közbeni rövid és lépcsős edzést összekapcsolom egy hosszú,dombokkal/helyekkel megsépkelt futással. A terv alapján a 6.km-nél volt egy menekülő utam is, ahol jelentősen lerövidíthettem volna a távot, mert ugye előre nem tudhattam, hogy hogyan fogom bírni majd a szintkülönbségeket. Úgy voltam vele, hogy elkezdem, aztán meglátjuk meddig bírom. 10km önmagában sem kevés, de az emelkedőkkel megtűzdelve, ki tudja mikor és hol fog majd ki rajtam. Ez azért is volt jó, mert így legalább nem volt bennem egy nyomás, hogy Úristen, még ennyi meg ennyi van hátra, hanem tudtam, hogy futok ameddig jólesik. 

Az első 3 km nem volt vészes, egyenes út, talán még egy kicsit lejtős is. A Mád határa előtti 1 km-en egy sunyi kis emelkedő várt. Messziről nem nézett kis olyan vészesnek, de a távolság miatt a végére már bizony szaporább volt a légzésem és a lépéseim is megrövidültek. Csak a táblára koncentráltam, ahol tudtam, hogy majd el kell fordulom és ott ismét egyenes út vár rám.
Olvastam egyébként, hogy a hosszú távú futásnál segíthet, ha nem a végére koncentrálsz és nem arra, hogy mennyi van még hátra, hanem kisebb, előre belátható szakaszokat tűzöl ki magad elé célul. Egyrészt ezek jóval rövidebbek, és a sikerélmény is meg van, amikor teljesítesz egy szakaszt.
Az egyenes út után ismét jött egy kis emelkedő, de jóval rövidebb szakaszon, mint az előző. Ilyenkor jöttek ám azok a csúnya gondolatok, amik szerintem minden futót hatalmukba kerítenek időnként, hogy "miért csinálod ezt, minek ez neked, hagyd az egészet a csudába, nem éri meg a szenvedés...", de tudtam, hogy percek kérdése, elmúlik, és akkor majd helyre áll a világ rendje. Az 5. km környékén aztán jött egy kis lejtő, ami nagyon-nagyon kellett, egyrészt mert kifáradtam az emelkedőn, másrészt meg borzasztóan meleg volt és ez sokkal jobban kivette az erőmet.
Ezen a nyáron nem volt még ennyire meleg és soha nem futottam még olyan terepen, ahol egy négyzetméternyi árnyék sincsen és konstans éri a fejed már reggel 8-kor a 28 fokos szikrázó napsütés. Ebből is tanultam és most már belátom, hogy ilyenkor bizony kell az a vékony fehér baseball sapka. 

A viszonylag hosszú (már amennyire 1km hosszúnak tekinthető) lejtő borzasztóan jól esett. Tudtam én, hogy ennek meg lesz a böjtje, de akkor csak arra tudtam gondolni, hogy akkor ott az nekem nagyon jó, és más nem számított. Éles kanyar és elém tárult az igazi kihívás. Már az elején tudtam, hogy nem fogok tudni felfutni a tetejéig, de elindulok, aztán legfeljebb az utolsó pár száz métert lesétálom, de nem állok meg! Így is lett.

Ennek ellenére mikor felértem, jó néhány percig nem is azzal foglalkoztam, hogy akkor én ezt most megcsináltam és innentől már csak jobb lehet, mert a hegy tetején voltam, hanem próbáltam kitalálni, hogy akkor most merre tovább, mert 3 felé ágazott az út. 

Lusta voltam megnézni, hogy merre kellene mennem, így emlékezetből választottam egy utat és elindultam lefelé.
Új szakasz kezdődött. Tudtam, hogy innen már semmi nem állhat az utamba és meg fogom csinálni, elérem a célt, amit kitűztem magam elé. Az óra még 2km-t mutatott a célig. Ekkor végre átléptem azt a várva várt endorfin küszöböt, ami után mindig, ahogy most is, olyan boldogság lesz úrrá rajtam. Örülök magamnak, örülök, a fáradtságnak, örülök a tikkasztó hőségnek, örülök a korlátaimnak és a félelmeimnek, amiket ismét legyőztem. Ez az a pont, ami miatt megéri csinálni az egészet, ami miatt megéri küzdeni, ami miatt megéri hajnalonként felkelni, ami miatt még egy kis lábfájás sem kár.
Addig megtett 8km ide vagy oda, tempós futásba kezdtem és az utolsó 2 km már úgy ment el, hogy észre sem vettem. 

Ismét megcsináltam, ismét megérte és tudom, hogy legközelebb is ugyan így fogom majd érezni.
Nem volt könnyű, de minden perce MEGÉRTE! Aki nem hiszi próbálja ki és majd meglátja, hogy milyen fantasztikus érzés!

Jól kigondoltam, hogy majd lefotózom, hogy milyen utakon járok, de nyilván elfelejtettem. Itt van azért néhány fotó a környékről és az én meghódított "hegyemről":

7km

Ma kárpótlást kaptam a tegnapi nem túl jóleső futásért és lépcsőzésért, hiába majdnem kétszer akkora volt a táv, aminek egy része még lendületes futás is volt. 

Dacára annak, hogy végig esett az eső, egy szuper futáson vagyok túl ma reggel. Az első két-háromszáz méteren sem fájt semmim, ahogy ez azért általában lenni szokott. Élveztem minden percét és végre azt éreztem, hogy nem csak vánszorgok (még ha nem is így van), hanem én is tudok úgy futni mint a nagyok, én is tudok olyan lendületesen, "pattogósan" futni. Tök jó érzés volt!

A 6. km kivételével ma végre elértem azt, amit már régen próbálok (a 7:01 szinte már 7 alatt van:) ), végig 7:00min/km alatt tudtam tartani az időmet. Az ilyen mindig erőt ad és bőven kárpótol a nem jóleső futások miatt. Azok elmúlnak, elfelejtődnek, az ilyenek viszont visznek előre!

Ma nagyon formában érzem magam, úgyhogy elkezdtem tervezni a hétvégi futásaimat, és egy őrült dolog ütött szöget a fejembe. Hétvégén 4km+lépcsőzés és 10km lenne az adag. Mivel vidéken leszünk a szüleimnél, ahol még csak a környéken sincs egy árva lépcső sem, amin edzeni lehetne, így arra gondoltam, hogy a 10km lefutását a mádi szőlős hegyeken tudom le. Szombaton mivel a húgomék szőlőjében töltjük a napot, arra a nem éppen épeszű dologra gondoltam, hogy mi lenne, ha lépcső hiányában a szőlős hegyeken futnék. Egyelőre még barátkozom a gondolattal, aztán majd meglátjuk mennyire vagyok bátor és bevállalós.

4km + egy kis lépcsőzés

A hétvégi esküvő miatt sajnos áttolódott a vasárnapi futás hétfőre, mert este annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm elmenni futni, így hétfőn reggel teljesítettem a teljesítendőt. Ez egy kis kitolás volt saját magammal, mert így a hétre 5 futás jut, de sebaj, kibírom!

Őszintén szólva nem hiszem, hogy sokkal rosszabbat futottam volna vasárnap este, mint hétfőn reggel. Az időm ugyan nem volt rosszabb, mint szokott, de akkor sem esett jól. Valahogy nem sikerült belerázódnom a végére sem, pedig úgy indultam el, hogy mit nekem 4km, már kis ujjból kirázom. Hát nem így lett. Mindegy, ezt egy kevésbé jó napnak tudom be, majd a következő jobb lesz. Nem hiszem, hogy az ember minden nap tudja a maximumot hozni, akár milyen profi futó legyen is.

Futás után még lépcsőznöm kellett egy kicsit, de mivel a futás sem esett jól, ez még annyira sem hiányzott, de azért 2x egyesével és 2x kettesével szedve a lépcsőfokokat így is felfutottam az ötödikre.