Aztán csak teltek az évek, a kilók pedig jöttek. Gondolom felnőtt nőként nem vagyok egyedül azzal a problémával, hogy nem feltétlenül vagyok megelégedve mindig az alakommal. Persze nekem is vannak jobb napjaim (vagy ruháim, amik ápolnak és eltakarnak), de azért gyakran találok magamon kivetnivalót, ami mások elmondása szerint nem mindig reális. De hát lássuk be, egy nőhöz ez is hozzátartozik.
A külső viszont csak egy dolog. Ott van még az egészség és a lélek is. Ez utóbbit, mármint a lélek dolgot viszont csak az érti, aki már elkezd valamit mozogni. Nem feltétlenül az első alkalmakkor, de egy idő után bizony az ember lelke, közérzete, kedve is jobb egy kis mozgás után, aztán pedig eljut arra a szintre, hogy hiányzik, ha nem mozoghat.
Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy én is belássam és elismerjem, hogy a mozgásra bizony szükség van ahhoz, hogy ne fájjanak az ember porcikái. Miután én is ülő munkát végzek, ez volt az egyetlen dolog, amivel a fájdalmat orvosolni tudtam. Hiába jártam masszázsra előtte, az bizony csak ideig óráig segített.
Aztán egyszer csak jött az a bizonyos fordulópont. Elértem a kilóimmal egy bizonyos "álomhatárt", és ezzel egy időben nagyban benne voltam az esküvőnk szervezésében is, és hát lássuk be, a kettőnek nem éppen kellene egy időben történnie.
Elhatároztam hát, hogy márpedig én akkor is bomba formában leszek az esküvőnkre, vagy is inkább a nászutunkra, mert ugye a nagy napon a nagy fehér ruha alatt azért sok minden nem látszik. Legalább is az enyém alatt nem látszott. A nászút fényképeit bizony előveszi néhányszor az ember élete során és nagy valószínűséggel a gyerekei is megnézegetik és én milyen büszke lennék majd, ha azt mondnanák egyszer, hogy "Anya, milyen csinos vagy ezen a képen!" Hát ekkor kezdődött az én felnőttkori sportos életem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése